Maradék minden

Szerzőnk, hála a billentyűzés csendes mivoltának s persze a bekapcsolt állapotban lévő gépnek, koradélutáni álmosságát elodázva úgy döntött, mégiscsak megpróbál valami hasznosat, vagy legalábbis értelmeset olvasók elé tárni.
Miért is? Mondhatnánk, mert megakadt a szeme egy pályázaton, s még aktív bloggerként eszébe jutott, hogy valami montázsszerű, nem túl hosszú, de egy zsaroló levélnél mindenképp jóval több karakterből álló szöveget állíthatna össze, amin valakinek esetleg jól megakadna a szeme. Imígyen képzelgett akkoriban, s bizony még el is hitte, hogy a fejében lévő gomolygó ködből realitásként születhet meg majd egyszer a MŰ, mielőtt távozna, azaz jelen formájában nem folytatná azt az úgymond életet, amelynek tulajdonképpeni megszűnése lenne a váz, melyre megannyi kettős spirálként, egymást át meg átszőve épülne valami élő, lélegző szöveg, amely szerzőnk vágya szerint úgy szólna alapvetően a "mind meghalunk" egyszerűségéről, hogy valójában az élet egyszeri és pazarlásra nem érdemes irányába is fordítaná azt, akinek mindez nem természetes.
Másik, amiért felteszem mégegyszer a kérdést: Miért is? - egy személyes vonatkozás. Valaki kapcsán, akit már csak büszkeségből sem hibáztatok, s most épp kórházban, feleségének két napot, max. 2 hetet mondtak, hogy hátravan. Az alapbetegsége ugyanaz, mint nekem, csak neki kimaradtak kellemetlen előzmények. Ő megmutatott nekem egy kaput, amin ha belép az ember, ritkán jön ki egészben, vagy egyáltalán. Hogy úgy jártam, ahogy, az én hibám, az én pechem. Mire kijöttem a labirintusból, csak egészségem, barátom, barátnőm, szinte semmim nem volt. Főleg élni akarás bennem. Így visszamentem, csak lassabban, türelmesebben, kevésbé mohón. Ő pedig, akitől rengeteget tűrtem, elviseltem, elkezdett lenézni, lesajnálni, gyanítom emberszámba se vett. Húsz évnek lett röpke vége. Most meg gondolok rá, a családra, szüleire...
Lássuk, történnek e csodák errefelé...!

G.