Maradék minden

Mielőtt bárki rosszra gondolna, a folytatás: kezemből a tollat. Telik-múlik az idő, s ha nem magamtól ejtem el, mert úgy érzem nincs semmi, amire emlékeznék, és nincs semmi, amit várnék még a jövőtől a rothadás fokozatain túl; ami megmaradt, már csak ismétlés, újra és újra, esetleg álom, vagy vágykép, aminek teljesültében annyira hiszek, mint mondjuk a gömbvillámban. Előfordulhat persze, lehetséges, csak épp nem velem fordul elő, nem előttem történik meg.
Most pedig újra itt dekázok a szavakkal, mert annak ellenére, hogy egy vadidegen mocsár közepén érzem magam, az életösztön kapaszkodik bennem, még ha úgy érzem hátba is szúrtak ráadásul. Ez az életszerű valami, ami nekem maradt, lassan az utóbbi tíz évben, azt hiszem nem éppen irígylésre méltó, de azért mindig akad valaki, akinek jólesik még így is egy rúgás belém, mer' ugye jó magyar szokás szerint dögöljön meg a szomszéd tehene is.
A valóság, az a fikció, amit mindenki magának képzel el, s így egyforma kettő sem lehet, ezért lényegtelen is, csak mondom a magamét, mert beledöglenék, ha mindent magamban tartanék.
Ha meg az ember húsz év alatt csak akkor találkozik valakivel (kevés kivétellel), ha véletlenül beleszalad, vagyis valójában senki nem talál bennem semmit, amire kíváncsi volna, akkor képtelenség túllépni a feleslegesség-tudaton, s az ember már csak saját magában és magával nyomhatja a partikat, s olykor még el is csodálkozik önmagán, hogy nem akasztotta szögre még léte köpenyét.
El is fáradtam, az illogikus lét bizonyítékai árjával szemben fennmaradni is nehéz, nemhogy úszni, úgyhogy most ennyi.
Üdv!
D.