Maradék minden

Egy kép. Hét, esetleg nyolc lehettem..., anyám tudná, vagy apám, nem emlékszem, de nem sokkal a halála előtt lehetett apai Öregemnek. Akkor költöztünk végleg Pestre (Budára), s mivel a papa úgy döntött, a mama vidéki hentesek gondatlansága miatti halála, és másik fia elvesztése után nem hajlandó tovább gondoskodni magáról, persze jött ő is velünk. Az emlék, ami eszembe jutott, hogy jövök haza az iskolából, kinyitom az ajtót, és látom, hogy a papa valamelyik kis folyosószerűségben ül hátát a beépített szekrénynek vetve, vagy a lambériának, és valószínűleg a szemébe néztem, ahol a teljes elveszettség örvényébe pillanthattam, talán a könnyeivel küzdött; mindenesetre éreztem, hogy a teret roppant súly tölti be, valami számomra ismeretlen és ezért félelmetes, és nem akartam, hiszen melyik gyerek akarná, hogy valaki rosszul érezze magát mellette, főleg mondjuk egy papa, akivel együtt él, szóval valahogy el akartam űzni a helyzet démonát, megkérdeztem nem éhes-e.
   Ma is megvan a kis lábos, amiben pörköltöt, vagy paprikás krumplit melegítettem a gázon. Talán evett, mert anyám büszkélkedett vele később, milyen ügyes kisfia van.
Az az ügyes kisfiú, aki reggelenként, még sötétben hallgatta a kis Sokol rádió megnyugtatóan közömbös híreit, és kanalazta a teába áztatott kekszet, amitől tízre már éhes volt, már többnyire csak azon tűnődik, hogy napok? hetek? mennyi? milyen? lesz az idő, amit itt tölt még megannyi idegen közt, s akinek nem maradt már csak a küzdelem bűntudattal, félelemmel, valamiféle vággyal a szíve közepén, hogy elérjen a napsütötte sárig. Ez az "r" nem elütés, a 91-es P.Gy. Versei Tartalomjegyzékében (amit Tőled kaptam), így van.....