Maradék minden

Isten adta, Isten elvette.

Camus kérdése, állítása, felvetése jut eszembe...

Meg a nem túl (alig-alig) elszánt keresésem egy írásom után, aminek a Tejüveg címet adtam az egy időben gyakori kórházi tartózkodásaim miatt a gömb képéről, ami az éjszakai világítást volt hívatott tompítani. Mikor a "hiány" gondoskodott róla, hogy ne tudjak aludni. A vicc az volt, hogy napokig eszembe se jutott, hogy miért is nem tudok.
Így törpülnek szinte semmivé a banalitások, melyeket banalitásokkal igyekszünk pótolni.
Amikor pedig sikerült megfelelő pózt találnom (ha-ha!), arra ébredtem, hogy nagy TV-n nézek valami VB-t, persze egy mellékszálon valakik vagy valamik ellen küzdöttem... és az orromban, a számban éreztem a fertőtlenítő kiirthatatlan szagát, ízét... de ezek csak megközelítései egy emléknek. Tejüvegbura, ezt a címet mégsem adhatom a semminek, amin hébe-hóba dolgozgatok.

Lényegében persze csak annyit akartam, amire tereltem az olvasó figyelmét; egyedül vagyok és e szerint próbálom elviselni a létezésemből hátralévőt.  

   Mint behavazott táj alatt nyugvó magok
   ülök, s bámulok kifelé a vonatablakon,
   mint bennem Gondolat-rókám
   születni vágyó kicsinyeit

   nézem magam előtt e fehér papírlapot
   melynél csak szívem üresebb
   s a húsz éve üres házak szobái
   mitől az egyik fázik, a másik hízik

   s hiszi: milyen jó neki, de ez más
   lap egy másik napon
   Most közeleg már a végállomás
   Megérkeztem. Veszem a kalapom.
  

   Mintha évtizedek óta nem lett volna egy jó beszélgetésem, pedig ez semmiképp se igaz, terjengő ragasztószagra érkezem haza, és szinkron panelfúrásra, amely órákon át kellőképp megdolgozza az agyat, hiába képzelem, hogy Tibetben vagyok, s a hamvasztásomra értem haza, szellemem itt köröz még s hallgatom a rettentő hosszú fúvósokat, meg a kántálást a szertartás alatt. Csak a ragasztószag ne lenne, amitől nemcsak a fejem kezd fájni, a májamnak is nagy szüksége van rá. Ne legyek dühös...
Jó, jó, de azért jövő kedd este még életben kéne lennem, s lehetőleg nem kórházban.
Hülyeség, nyilvánvaló, hogy ez a pillanat is elmúlik majd, meg a következő, délután négyig végülis pár óra csak. Talán befejezik. (Persze készülök fel rá, hogy nem, nyilván nekik is sietős.)
   Ablakot nyitok, az agyam meg amennyire lehet elsötétítem, beveszem a gyógyszereket, és lejegyzem még, hogy Hamvas Karnevál-ját figyelmembe ajánlották. Le kéne szokni a cigiről is. A God and machines célkeresztbe került.
   Éppen csönd van. Meghallgatom. Vagy nem.

   Hogy mi kerül e hangzatos cím alá, még bizonytalan tartalmú s az időjárás alakulásánál is kevésbé biztos kimenetelű, de az igény, ami életre hívja, megírni kényszerít. Emitt pedig nem rokonok, ismerősök ez irányú érdeklődését kell érteni, se képzelni múzsától homlokon csókolt szerzőt, csupán egy álom emléke kétségtelen s pár másiké, mit a tudatalatti éjjel összegyúrt, a válaszra éhes agy nappal azon tovább dolgozik.
   Boldogult gyermek-, ifjúkor közös szállásai, szabadság édes érzete, majd az iskolákat kinőve a szállás kitágult s közepén színházterem lett, s egy koncertet néztünk egyszercsak, még mindig mintha pizsamában, s jó volt, hogy kacagástól a könnyünk kicsordult, míg rá nem jöttem, hogy akivel együtt vigyorgunk, J., halott már, s könnyemmel a szívem sajdult, nem lepett meg, hogy együtt vagyunk, föl se tűnt, mint ahogy boldogságomban nővel is csak G.-vel osztozom, aki valójában majd tíz éve, hogy tőlem elszabadult, s ahogy néha kinézek egy gyors 7-es ablakán: nem tudom melyik is ez, s az igazabb: álom e, vagy valóság. . . ?
 

G. (a "sekélyeslelkű") aka Dottedarm

 

Gondolom az éhes disznó esetét ismeri mindenki, én például gyakran álmodom cuccal kapcsolatos dolgokról, hogy erről se kerteljek, de visszatérve, szóval ezt a részletet nem is részletezem, mert ezzel tele a pince. Viszont ritkán ébredek úgy mint tegnap és tegnapelőtt, amit meg akartam őrizni, pedig a legtöbben nagyívben...
   Mindkét nap, mint oly gyakran, valahogy leruhátlanodtam (ezt általában tömegben teszem), aztán mégis került rám valami. Két napja még arra is emlékszem, hogy valami fekete bársonyzakó, egy lehasznált cipő, a lábaimon valami pizsamaszerű szövet, persze zokni nem, meg egy szürke nagykabát, és mint egy hajléktalan mikulás, egy bazinagy puttonnyal, vagyis mint a cigányok, valami lepedőbe csavart holmival a hátamon "ugráltam" hazafelé, mintha a Holdon lennék, mert akkorákat ugrottam, mintha a gravitáció kevéssé hatott volna rám. Éjszaka volt, és nagy pelyhekben, lassan, szinte világítva hullott a hó, mégse fáztam, csak az ugrálás, és a távolság felett aratott győzelem gyermeki öröme kötött le. Aztán összefutottam a Kosztolányi Dezső téren a múltam egy alakjával, de hamar odábbálltam és félig éber voltam már, mikor a mázsás súlyt éreztem a szívemen, hogy senki, nincs senki már körülöttem, aki szeretne.
   Tegnap a boldogságba haltam bele, hogy álmomban szerettem s viszont szerettek. Újra átéltem a bizonyosság első pillantását, amikor szavak nélkül tudtam az igent, s az első érintést éreztem tenyeremen, a hús finom izzását egy női comb belsején.
Mindehhez elég volt egyetlen közös emlék említése s a két szó: jó volt.

Egy kép. Hét, esetleg nyolc lehettem..., anyám tudná, vagy apám, nem emlékszem, de nem sokkal a halála előtt lehetett apai Öregemnek. Akkor költöztünk végleg Pestre (Budára), s mivel a papa úgy döntött, a mama vidéki hentesek gondatlansága miatti halála, és másik fia elvesztése után nem hajlandó tovább gondoskodni magáról, persze jött ő is velünk. Az emlék, ami eszembe jutott, hogy jövök haza az iskolából, kinyitom az ajtót, és látom, hogy a papa valamelyik kis folyosószerűségben ül hátát a beépített szekrénynek vetve, vagy a lambériának, és valószínűleg a szemébe néztem, ahol a teljes elveszettség örvényébe pillanthattam, talán a könnyeivel küzdött; mindenesetre éreztem, hogy a teret roppant súly tölti be, valami számomra ismeretlen és ezért félelmetes, és nem akartam, hiszen melyik gyerek akarná, hogy valaki rosszul érezze magát mellette, főleg mondjuk egy papa, akivel együtt él, szóval valahogy el akartam űzni a helyzet démonát, megkérdeztem nem éhes-e.
   Ma is megvan a kis lábos, amiben pörköltöt, vagy paprikás krumplit melegítettem a gázon. Talán evett, mert anyám büszkélkedett vele később, milyen ügyes kisfia van.
Az az ügyes kisfiú, aki reggelenként, még sötétben hallgatta a kis Sokol rádió megnyugtatóan közömbös híreit, és kanalazta a teába áztatott kekszet, amitől tízre már éhes volt, már többnyire csak azon tűnődik, hogy napok? hetek? mennyi? milyen? lesz az idő, amit itt tölt még megannyi idegen közt, s akinek nem maradt már csak a küzdelem bűntudattal, félelemmel, valamiféle vággyal a szíve közepén, hogy elérjen a napsütötte sárig. Ez az "r" nem elütés, a 91-es P.Gy. Versei Tartalomjegyzékében (amit Tőled kaptam), így van.....
 

Mielőtt bárki rosszra gondolna, a folytatás: kezemből a tollat. Telik-múlik az idő, s ha nem magamtól ejtem el, mert úgy érzem nincs semmi, amire emlékeznék, és nincs semmi, amit várnék még a jövőtől a rothadás fokozatain túl; ami megmaradt, már csak ismétlés, újra és újra, esetleg álom, vagy vágykép, aminek teljesültében annyira hiszek, mint mondjuk a gömbvillámban. Előfordulhat persze, lehetséges, csak épp nem velem fordul elő, nem előttem történik meg.
Most pedig újra itt dekázok a szavakkal, mert annak ellenére, hogy egy vadidegen mocsár közepén érzem magam, az életösztön kapaszkodik bennem, még ha úgy érzem hátba is szúrtak ráadásul. Ez az életszerű valami, ami nekem maradt, lassan az utóbbi tíz évben, azt hiszem nem éppen irígylésre méltó, de azért mindig akad valaki, akinek jólesik még így is egy rúgás belém, mer' ugye jó magyar szokás szerint dögöljön meg a szomszéd tehene is.
A valóság, az a fikció, amit mindenki magának képzel el, s így egyforma kettő sem lehet, ezért lényegtelen is, csak mondom a magamét, mert beledöglenék, ha mindent magamban tartanék.
Ha meg az ember húsz év alatt csak akkor találkozik valakivel (kevés kivétellel), ha véletlenül beleszalad, vagyis valójában senki nem talál bennem semmit, amire kíváncsi volna, akkor képtelenség túllépni a feleslegesség-tudaton, s az ember már csak saját magában és magával nyomhatja a partikat, s olykor még el is csodálkozik önmagán, hogy nem akasztotta szögre még léte köpenyét.
El is fáradtam, az illogikus lét bizonyítékai árjával szemben fennmaradni is nehéz, nemhogy úszni, úgyhogy most ennyi.
Üdv!
D.
 

Szerzőnk, hála a billentyűzés csendes mivoltának s persze a bekapcsolt állapotban lévő gépnek, koradélutáni álmosságát elodázva úgy döntött, mégiscsak megpróbál valami hasznosat, vagy legalábbis értelmeset olvasók elé tárni.
Miért is? Mondhatnánk, mert megakadt a szeme egy pályázaton, s még aktív bloggerként eszébe jutott, hogy valami montázsszerű, nem túl hosszú, de egy zsaroló levélnél mindenképp jóval több karakterből álló szöveget állíthatna össze, amin valakinek esetleg jól megakadna a szeme. Imígyen képzelgett akkoriban, s bizony még el is hitte, hogy a fejében lévő gomolygó ködből realitásként születhet meg majd egyszer a MŰ, mielőtt távozna, azaz jelen formájában nem folytatná azt az úgymond életet, amelynek tulajdonképpeni megszűnése lenne a váz, melyre megannyi kettős spirálként, egymást át meg átszőve épülne valami élő, lélegző szöveg, amely szerzőnk vágya szerint úgy szólna alapvetően a "mind meghalunk" egyszerűségéről, hogy valójában az élet egyszeri és pazarlásra nem érdemes irányába is fordítaná azt, akinek mindez nem természetes.
Másik, amiért felteszem mégegyszer a kérdést: Miért is? - egy személyes vonatkozás. Valaki kapcsán, akit már csak büszkeségből sem hibáztatok, s most épp kórházban, feleségének két napot, max. 2 hetet mondtak, hogy hátravan. Az alapbetegsége ugyanaz, mint nekem, csak neki kimaradtak kellemetlen előzmények. Ő megmutatott nekem egy kaput, amin ha belép az ember, ritkán jön ki egészben, vagy egyáltalán. Hogy úgy jártam, ahogy, az én hibám, az én pechem. Mire kijöttem a labirintusból, csak egészségem, barátom, barátnőm, szinte semmim nem volt. Főleg élni akarás bennem. Így visszamentem, csak lassabban, türelmesebben, kevésbé mohón. Ő pedig, akitől rengeteget tűrtem, elviseltem, elkezdett lenézni, lesajnálni, gyanítom emberszámba se vett. Húsz évnek lett röpke vége. Most meg gondolok rá, a családra, szüleire...
Lássuk, történnek e csodák errefelé...!

G.

   Természetesen mi mással, mint a tegnap esti Trabant-Balaton koncerttel kezdem. Először is szinte a csoda kategóriájába tartozik, hogy Méhes Marietta, és Mások, a világ különböző pontjairól egyszerre összejöttek, és (gyanítom) majdnem semmit sem próbálva remek estét nyújtottak a látogatóknak. Utoljára a Lyukban éreztem, hogy nagyjából mindenki idősebb nálam, de itt nem pár évvel, hanem minimum tízzel kb. (Leszámítva ismerőseimet, akikkel összefutottam. De nem ez volt a fontos, főleg úgy, hogy hiába volt a korkülönbség, a legnagyobb tahókhoz sikerült közel sodródnom, ami, bár igyekeztem uralkodni magamon, egy kicsit kizökkentett a zene élvezetéből. Bár keveset próbáltak, és az utóbb említett faszkalapok zavartak, a zenekarnak szerintem jól állt ez a helyenként a szövegbe gabalyodó, nem vérprofi előadásmód. Víg Mihály, a koncert elején főleg, olyan konferanszokat nyomott be csuklóból, hogy egyszer hangosan felnyerítve röhögtem, mikor eljutott hozzám, hogy mit is mondott. (Aki ott volt, annak mondom, amikor a Muppet-showból a két öreghez hasonlított sajnos nem tudom kiket, akik vendégként a színpad sarkában ültek.Talán Vetőt és Lukin-t, de ez passz.) Bár kérdeztem a koncert előtt Keszei Krisztián-gitáros ismerősömet, hogy tulajdonképpen mi is lesz, a színpadből és a szereplőkből vajmi keveset láttam. Víg Mihályt, aki mint valami tanárúr, festett szemüvegével, és persze Marietta fejét, akin néha kicsit látszott a bizonytalanság, de azért feloldódott azt hiszem. A fúvós lány, akinek bocsánat, de nem emlékszem a nevére, azon kívül, hogy csinos volt, sztem igen ügyesen is használta a hangszereit.
   Nos, ennél alaposabban nem kívánom részletezni, persze azt még elárulom, hogy 1200 HUF volt, ami nekem mondjuk nem mindegy, csak annyit végezetül, hogy egy újabb koncert volt, amit megérte megélni.
Isten áldjon mindenkit, aki hozzásegített!
Üdvözlettel:

G.
   

   Kérdezi nagybátyám, miért nem írok már, ahova szoktam. Ez a bejegyzés persze nem válasz lesz, vagy nem csak az.
   A válasz az lenne, hogy miért szerettem gyerekkeromban a csillagos eget bámulni, sokáig, nagyon sokáig, amit pedig nem láthattam, a kvazárokig térben, az ősrobbanásig időben, azt elképzeltem, vagyis a végtelenség problematikája bizgatta agyamat, miután a Messier-katalógus gyönyörű galaxisait nézegettem élvezettel.
De fogalmam se volt róla, hogy kerültem én ebbe az egészbe, ki vagyok én és mit kéne akarnom. Nem tudom ma se, csak várok, mint fegyenc a halálsoron és próbálok nem beleőrülni és próbálom megőrizni magam, amíg lehet és próbálok az ellopott szívem nélkül megmaradni.
Üdvözlettel:
G.

You Are There - Mono (J) - 2006
 

Nem tudom. Nem értem (talán), mit is akartál mondani. Akkor most eddig nem mondtál igazat, úgymond az igazság jótékony takarásával, csak hogy ne adjam fel, vagy most, amikor azt mondod talán mást kéne csinálnom. Tisztább lett volna, ha mindjárt az elején közlöd, hogy ne várjak semmit, az írás csak időtöltésként jöhet számba nálam.

Nem tudom. Nem értettem és most se értem, csak érzem, hogy fénysebbel távolodsz tőlem és ha a halál kerül szóba azt nem azért mondom, hogy sajnálj, hanem mert nem biztos, hogy a végső stádiumot meg akarom tapasztalni.

Nem tudom, valójában része vagyok-e egyáltalán az életednek, vagy csak a múlt töredéke, tévedése.

 

Idejét sem tudom mikor pötyögtem legutóbb közreadási céllal, de még a ferdítésre se nagyon bírtam rászánni magam, s ha belegondolnék hol tarthatnék..., de rágodjon más most a múlton.
Sem ihlet, sem motiváció, s nem érzem azt sem, hogy bármit is mondhatnék az Olvasónak, amire igénye lenne, vagy jól szórakozna rajta, vagy tanulhatna belőle.
Időnként (bepillantást engedve Neked, nyájas), akár egy rövid tőmondat egy vasúti híd alatt, egy semmitmondó, mégis a végtelenbe vezető válasz, egy kép a múltból, egy ködös álomkép, egyszóval bármi elindíthat bennem valamit, amiből aztán vagy lesz egy füzérnyi mondat, vagy egy csokor virág szavakból, amelyekből a felesleget lehetőleg kihagyva egyszerű, vagy bonyolultabb gondolatsor áll össze a végén, s ha ha nem érzek benne ordító ostobaságot, vagy inkább a saját megítélésem szerint az átlagosnál valamicskével a jó felé mozdul el a mérleg, a nyájasra hagyom a megítélést, bárkinek bármi legyen is a véleménye.
Az utóbbi idők izolációja s az ismét éledező lemondás magamról, melynek legelviselhetőbb változata még a közömbösség, melyből egyre inkább a keserűségbe hullok vissza, ha nagynéha azzal próbálkozom, hogy megszabaduljak nyomorúságos hangulatomtól, melyhez szerencse, ha félelmeim nem szegődnek társul.
Az írást, amit sokáig, ha nem is rendszeresen meglátogató, de mindig visszatérő barátomnak hittem, s a helyen, ahol posztjaimat kitettem, egy darabig még szóltak is hozzám, s én is máshoz, aztán felfüggesztettem, mert a számomra valamilyen szintet megütők sorra mentek el, s egyre több lett a teljesen érdektelen blog, míg végül hozzá se szóltam senkihez, viszonozva a kölcsönösséget. A másik ok az volt, hogy egyre gyakrabban éreztem azt, hogy csak ismételgetem magam.
Egyébként minden kísérletem, amellyel társakat próbáltam szerezni, hogy valami érdemes dolgot csináljak velük, kudarcba fulladt. Azt hiszem végeredményben tulajdonképpen csak egy volt a sorban, hogy a neten sem sikerült semmi.
Kudarc, fájdalom, félelem, szégyen és jövőtlenség, amivé az életemet tettem.
Tulajdonképpen egy személyes megszólításra írtam ezeket válaszul; ha vetted a fáradságot és elolvastad köszönöm és remélem nem untattalak nagyon.

Olykor, a kérdésre, amit hogylétemről nekem szegezel, főleg Brüsszeli telefonjaid alkalmából, részemről csupán egy - bennem az idők mélyéről felbukkant idézet pontatlan említése - érkezik, amely pontossága után (oldalszám, ilyesmi) nyomoznom kell kicsit (jó esetben). (Artikulációm siralmas mivoltáról szót sem ejtve!) Az említett beszélgetésben Kierkegaard-ról és egy, az ember fejére eső tégláról tettem említést, ami Neked nem volt éppen ismerős, okom pedig az volt egy efféle válaszra, mert nem akartam nyersen az arcodba (füledbe) vágni, hogy napok óta ismét felerősödött bennem a késztetés, hogy ok és cél nélküli létezésem végére magam tegyek pontot, noha vallásos nézetek nélkül is egy ideje nem áll szándékomban azt tenni. Gondolom kellően világosan írtam, de legalábbis a lényeg kivehető.

mindenesetre, álljon itt az idézet:

"Csodálatos! Miféle kettős félelemmel csügg és ragaszkodik az ember
ehhez az élethez; fél elvesztésétől, de megtartásától is. Olykor már
arra gondoltam, hogy döntő lépésre szánom el magam, melyhez képest
minden előbbi tettem gyermekcsínynek tűnne - elindulnék a nagy
felfedező útra. Mint a hajót, melyet ágyulövések közepette bocsátanak
vízre, én is így köszönteném magam.Hiába! A bátorság hiányzik belőlem?
Ha egy kő rám esne és halálra zúzna, az lenne a kiút."
/S. Kierkegaard: Vagy-vagy, 1978, Gondolat,52.o/

p.s.: újra lapozgatva azt a pár oldalt, ahol sejtettem a kellő részt,
ugyananúgy elragad, mint kb. 20 éve. (elfog az a bizonyos én is írhattam volna érzés)

p.s.: Az utóbbi napokban pluszként bejött a sejtésem, amikor barátként számon tartott haverem folyamatosan hazudott ahelyett, hogy kitálalt volna őszintén, hogy ne reménykedjek feleslegesen legalább. Persze épp elégszer volt már ilyen tapasztalatom ahhoz, hogy ezen külön rágódjak, netán szenvedjek miatta.

p.s.: remélem brüsszeli b-ném nem bántottam meg, sőt picit örült is, hogy a kedvéért még utána is jártam az idézetnek

Üdv!
G.
 

Anyám telefonált reggel, hogy D. cimborámból kiűzték az Ördögöt, amihez gratulálok, bár nem hiszem, hogy erről a gratulációról tudomást fog szerezni. Én 16 évesen (ha-ha) arra jutottam, hogy az élet nevű dologgal nemigen fogok tudni mit kezdeni. Aztán az első munkahelyemen megtaláltam életem nőjét, közben meg csináltam a marha nagy hülyeségeket, aztán a vírus elkezdett bekeményíteni, én meg elkezdtem még rápakolni, hogy elnyomjam a bennem lévő rettegést és szégyent, ami a tárgyalások hároméves sorozatával egyre durvult, aztán azt megúsztam, viszont nem maradt nőm, egészségem, kb. 8-szor mentem majdnem el, egy rút test és egy ürességtől kongó lélek maradványa lettem.
Elfáradtam. Feküdnöm kell picit.
G.
 

Üdv mindenkinek, aki belém botlott, vagy régebben a blogteren működött, vagy bármi! Jogosnak érzem, ezért figyelmeztetek mindenkit, nem hiszem, sőt, tartok tőle, hogy egyre kevésbé vagyok szórakoztató (itt meg is jegyzem gyorsan, hogy bátran fikázzatok, vagy ilyesmi, mivel a velem kommunikálók száma a sarkkörökön túli aranylakodalmakéval vetekedhet), de annak ellenére, hogy a valóban érdeklő témák alig haladják meg a nullát, ami, ha megfigyelted egyszerre jelentkezik a minden irányban mozgó kíváncsisággal, gyakran érzem úgy, hogy kb. harmincharmadszor pötyögök ugyanarról, viszont képtelen vagyok nem próbálkozni újra és újra, amiért időről-időre folyton szabatkoznom kell.
Röviden: megpróbálom most itt, mivel a blogteren a minősíthetetlenség elűzött szinte minden igényes szerzőt, engem pedig megfosztott a leghalványabb kedvtől is, hogy az ottmaradtaknak tornáztassam maradék szürkeállományomat. Természetesen tisztelet a kivételnek!
Most viszont, amúgy is rövid beköszönésnek szántam csak soraimat, be is fejezem azzal a titkos reménnyel, hogy esetleg valaki észre is vesz, nem mintha bármi különlegeset, vagy rendkívülit tapasztalhatott volna.
Akkor a legközelebb reményében mindenkinek minden jót!