Maradék minden

   Mintha évtizedek óta nem lett volna egy jó beszélgetésem, pedig ez semmiképp se igaz, terjengő ragasztószagra érkezem haza, és szinkron panelfúrásra, amely órákon át kellőképp megdolgozza az agyat, hiába képzelem, hogy Tibetben vagyok, s a hamvasztásomra értem haza, szellemem itt köröz még s hallgatom a rettentő hosszú fúvósokat, meg a kántálást a szertartás alatt. Csak a ragasztószag ne lenne, amitől nemcsak a fejem kezd fájni, a májamnak is nagy szüksége van rá. Ne legyek dühös...
Jó, jó, de azért jövő kedd este még életben kéne lennem, s lehetőleg nem kórházban.
Hülyeség, nyilvánvaló, hogy ez a pillanat is elmúlik majd, meg a következő, délután négyig végülis pár óra csak. Talán befejezik. (Persze készülök fel rá, hogy nem, nyilván nekik is sietős.)
   Ablakot nyitok, az agyam meg amennyire lehet elsötétítem, beveszem a gyógyszereket, és lejegyzem még, hogy Hamvas Karnevál-ját figyelmembe ajánlották. Le kéne szokni a cigiről is. A God and machines célkeresztbe került.
   Éppen csönd van. Meghallgatom. Vagy nem.