Maradék minden

Gondolom az éhes disznó esetét ismeri mindenki, én például gyakran álmodom cuccal kapcsolatos dolgokról, hogy erről se kerteljek, de visszatérve, szóval ezt a részletet nem is részletezem, mert ezzel tele a pince. Viszont ritkán ébredek úgy mint tegnap és tegnapelőtt, amit meg akartam őrizni, pedig a legtöbben nagyívben...
   Mindkét nap, mint oly gyakran, valahogy leruhátlanodtam (ezt általában tömegben teszem), aztán mégis került rám valami. Két napja még arra is emlékszem, hogy valami fekete bársonyzakó, egy lehasznált cipő, a lábaimon valami pizsamaszerű szövet, persze zokni nem, meg egy szürke nagykabát, és mint egy hajléktalan mikulás, egy bazinagy puttonnyal, vagyis mint a cigányok, valami lepedőbe csavart holmival a hátamon "ugráltam" hazafelé, mintha a Holdon lennék, mert akkorákat ugrottam, mintha a gravitáció kevéssé hatott volna rám. Éjszaka volt, és nagy pelyhekben, lassan, szinte világítva hullott a hó, mégse fáztam, csak az ugrálás, és a távolság felett aratott győzelem gyermeki öröme kötött le. Aztán összefutottam a Kosztolányi Dezső téren a múltam egy alakjával, de hamar odábbálltam és félig éber voltam már, mikor a mázsás súlyt éreztem a szívemen, hogy senki, nincs senki már körülöttem, aki szeretne.
   Tegnap a boldogságba haltam bele, hogy álmomban szerettem s viszont szerettek. Újra átéltem a bizonyosság első pillantását, amikor szavak nélkül tudtam az igent, s az első érintést éreztem tenyeremen, a hús finom izzását egy női comb belsején.
Mindehhez elég volt egyetlen közös emlék említése s a két szó: jó volt.